Palackposta a jövőnek - Sándor Iván a hiábavalóságok fontosságáról

Mi lehet nagyszerűbb, mint szembenézni a valósággal? – bizakodik optimistán Sándor Iván. A Kossuth-díjas írót, akinek 90. születésnapján, tavasszal jelent meg legújabb, Amit a szél susog című regénye, a korszakváltásokról és az elszabadult ösztönökről kérdeztük.

Megjelenésüket tekintve kettő, az ábrázolt történelmi korszakot illetően 500 év választja el egymástól a két legutóbbi regényét: A hetedik nap a XVI. században játszódik, az Amit a szél susog 2016–17-ben. Mégis mind gondolatilag, szerkezetileg, akár jelenetek szintjén is számos kapcsolódást vélek felfedezni a két elbeszélés között. Ön miként jellemezné a viszonyukat?

Valóban nagyon erős a kapcsolat köztük. Mindkét regény egy nagy korszakváltás emberi élethelyzeteit igyekszik ábrázolni. A XVI. századi regény a végtelen harcokban pusztuló európai ember állandó menekülését, kilátástalanságát és küzdelmeit jeleníti meg hiteles históriai körülmények közepette. De végső soron A hetedik nap mintegy mintázata a XX. századnak is, és ilyen értelemben, az Amit a szél susogban már egy valóságos, XXI. századi élethelyzetben próbálom az emberi sorsokat egy nagy korszakváltó vákuumban bemutatni.

A megközelítés módjai hívták elő a formai, prózapoétikai újításokat is (központozás részleges hiánya, zeneire hajazó szerkesztésmód), melyek szintén közösek?

A korábbiaktól eltérő formai kifejezőeszközök alkalmazása két okra vezethető vissza. Az egyik: a dolgok együttállása. Ha egy koordináta-rendszer egyik tengelyén a múltból a jelenen át a jövőbe tartó időt, a másikon pedig az ember saját élethelyzetétől a történelemben elfoglalt helyét skálázzuk, akkor az ábra kiadja, hogy a jelenben élő emberek nemcsak hogy állandóan a múltjukat hordozzák a jelenükben, ahogy a jövőjükben is a jelent és a múltat, de a saját személyes szituációjuk is összefügg a história általános helyzetével – ezt nevezem együttállásnak. Ami befolyással bírt a prózanyelv sajátos kialakítására.

A másik formai-szerkezeti törekvés Bachnak és a fúgáinak köszönhető, ami a dolgok állandó visszatérésének rendszerét jelenti. Mindkét regényben ez működik: a szereplők folyamatosan vissza-visszatérnek különböző emlék- és érzésvilágokba, azért kutatják a múltat, hogy megértsék a jelenüket, és megpróbáljanak olyan szellemi-erkölcsi tartalékokat gyűjteni, amellyel szembenézhetnek a jövővel.

Mindkét regényben kitüntetett szerephez jut az emlékezés és a felejtés kérdésköre. Az Amit a szél susog történész alakját pedig már ezen is túl, a hamis emlékezet létrejötte, a történelem mélyszerkezete érdekli. Aki pedig a mélybe tekint, kockáztatja, hogy az visszatekint rá…

A történész figurája nem pusztán a múlt történettudományi feltárásának illusztrálására került a regénybe. Ez önmagában nem izgat. Ami viszont igen, hogy valakinek az életútján milyen rejtett, titkolt, maga által is még felismerésre váró dolgok vannak, ami az életét, a szakmáját is meghatározzák. Ennek a történésznek a nagyapja a második világháborúban olyan sorshelyzetekbe került, hogy a családja, az utódjai sem tudják megállapítani, hogy bűnös volt-e, áldozat vagy hős. S ezzel mintegy az egész XX. századi magyar és közép-európai történelem általános jellegét is bemutatom, hogy mennyi rejtett, feltáratlan és – kihangsúlyoznám – feltárhatatlan múltja van a mában élő embereknek. Az emlékezés nem egyszerűen az emlékek kutatását jelenti, mert aki bátran belevág az emlékezés munkájába egy meghamisított világban, támpontokat keresve, ami által a családja múltjában éppúgy képes tájékozódni, mint a saját jelenében, arra a hamis emlékezetek és helyzetek tömege omlik rá.

Mindkét regény korszakváltozásokat, a határaikon korszakvákuumokat – „amikor a szörnyek, az ösztönök elszabadulnak, a fenyegetettség érzete felerősödik” – jelenít meg. Mit értsünk pontosan ezen fogalmak alatt?

Az emberi történelem tele van nagy korszakváltozásokkal, ezeknek egyik jellemzője az volt, hogy valami a múltból még nem múlt el, és valami a jövőből még nem alakult ki. Ezekben a helyzetben olyan vákuumhelyzetek jönnek létre, ami a legförtelmesebb, a legsúlyosabb jelenségeknek tudnak kedvezni: az általános létbizonytalanságnak, a kiúttalanságnak stb. S itt kitérnék a Bibó István által föltárt nyugatias és keleties társadalomfejlődés különbségére. A nyugatias társadalomfejlődésben a nagy korszakváltozásoknál mindig létezett a befejezettség és az újrakezdődés lehetősége, magyarul: mindig volt egy vég és egy kezdet. A kelet-közép-európai és benne a magyar társadalomfejlődésnek sohasem volt ilyen határozott kezdet és vég lehetősége: a folytonosságot ugyan eltakarták a látszat történelmi cezúrák, de rövid időn belül mindig kiderült, hogy lényegében állandóan ugyanazok a társadalmi, személyes, lélektani, emberi és hatalmi folytonosságok uralják a régiót. Hiába volt Mária Terézia után II. József reformkorszaka, hiába volt aztán Kossuthék reformnemzedéke 1848–49-ben, végső soron a magyar nemesi feudalizmus nem változott a deáki kiegyezés után sem. Hiába változtatta meg katasztrofális módon Trianon a helyzetet a kelet-közép-európai államokban, csupán a hatalmi rátelepedés másfajta formái folytatódtak, ahogy a második világháborút követően is.

A most érzékelt korszakváltozásnak mik lennének a csomópontjai?

A népvándorlás, a klímaváltozás, a gazdasági válságok és az államhatalom-szerkezeti változások. Ez utóbbira kedves terminusom a mutációs diktatúra – ebben élünk Kelet-Közép-Európában, főként Magyarországon és Lengyelországban. A régi diktatúrák módszerei már nem életképesek a XXI. században, a körülményekhez alkalmazkodva mutálódtak tehát, akár a gének. Ezek a mutációs hatalmi változatok óriási korszakváltozások következményei. A nyugati demokráciák sem a régiek ma már, csak mutációik léteznek. Megdőlt az angolszász demokrácia évszázados formája és szerepe – lásd brexit és Trump –, olyannyira, hogy ezt nem lehet a jövőben kiheverni, nem lehet a korábbi módon folytatni. A német demokrácia fantasztikusan küzd ugyan, Merkellel az élen, de ők speciális helyzetben vannak, mert állandó szembenézésre kényszerülnek a hitleri múltjukkal.

Térjünk még vissza kicsit a kelet-közép-európai mutációkra, köztük a magyarra! Mennyiben specifikusak?

A történelemtudomány sem fordít kellő figyelmet arra a folyamatra, ahogy ezek az államok kialakultak. Míg a nyugati országok évszázadok hosszú során létrejött hagyományokkal rendelkeznek, ezzel szemben a kelet-közép-európaiak fiatal nemzetek. A mai önálló Magyarország Trianonnal alakult ki, a korábban többször felosztott Lengyelország az első világháborút követően, ahogy a román is, a cseh és szlovák állam csak nemrégiben vált szét, a szerb, a horvát vagy a macedón még jugoszlávként is fiatalnak számít, hát még most. Ezekben az államokban nemhogy nem tudtak megszilárdulni azok a polgári értékek, amikre demokráciát lehetne alapozni, de állandóan az újrakezdés szakaszaiban voltak és vannak, és a különböző hatalmi változások, amelyek megcsillantották egy újabb, demokratikusabb korszak lehetőségét, az első pillanatokban belefulladtak a hatalmi harcokba.

Így aztán a jelen magyar szellemi-kulturális helyzetben is csak a nem létező polgári hagyományok víziójába lehet kapaszkodni utóvédharcosként akár a film, a színház vagy az irodalom területén. Ám ennek a problémáját még a magukat demokratikusnak feltüntetni igyekvő pártok politikusai sem ismerik föl – lefoglalják őket a frakcióharcok.

És a művészek? Az Amit a szél susog szereplői – az író, a színházi rendező, a történész, az esztéta-filozófus – egyként a művészet valóságra tett hatásának, a szavak erejének hiábavalóságát állítják. Nincs katarzis, mire elmondhatnák az elmondhatatlant, elszáll felettük az idő, nem értik őket. Mi a dolguk akkor mégis?

A regényeim és esszéim, az írói küzdelmeim középpontjában pontosan ez áll. Az Amit a szél susog című regény főalakja, Z., az író által mozgatott fő figurák életútjai megegyeznek abban – ahogy arról a történész kapcsán már fentebb szót ejtettem –, hogy a családi és személyes múltjuk következtében szenvedélyesen kutatják a cselekvés lehetőségeit, a tudományok, a művészetük határait. És azt, hogy mit lehet ebből még felfedezni, megőrizni és eljuttatni a tudományos közgondolkodókon túl a zeneesztétikával foglalkozó művészetfilozófus esetében a diákokhoz, fiatalokhoz, a színházi rendező esetében a közönséghez és a közvéleményhez, a történésze részéről. Íróként nekem pedig a feladatom, a tapasztalataim értelmezése, majd ezekből egy korszak víziójának kialakítása, valamint a hozzávaló forma és nyelv megteremtése révén azt ábrázoljam a regényemben, hogy a hőseim életvitele tulajdonképpen szembenézés a korszakkal – mint a művész és a tudós egyetlen lehetősége. Áttörni a hamis helyzetek rétegein, egyáltalán megkeresni és feltárni a hamis helyzeteket egy olyan korszakban, amikor a tapasztalatok áthagyományozhatósága már elveszett. Minden élethelyzetben azt a kettősséget keresem: mi a valóság és hogyan tudom ezt egy vízióban – történetileg és pszichológiailag is – hitelesen és általánossá emelve megmutatni.

Ma a művész és a gondolkodó csupán palackpostákat alkot, archiválja a korszak valóságát, de nincs közvetlen hatása. Persze az elmúlt évezredek alatt is a kultúrának alig volt közvetlen hatása, mindig az utókor vont le tanulságokat belőle a maga számára. Ezért kell írni, festeni, filmet vagy színházat csinálni, zenét szerezni, hogy megörökítsük a mát, és támpontot adjunk a következő nemzedékeknek, hogy milyen volt ez a korszak, s tanulva belőle, kialakíthassa a maga sorsát. S e tekintetben nagyon is optimista vagyok, mert mi lehet nagyszerűbb, mint szembenézni a valóssággal? Hermann Broch szerint kétféle jó regény létezik: az egyik kiszolgálja a korszak aktuális kérdéseit, a másik megmutatja, miben áll maga a korszak. Nekem ez az utóbbi az ideálom.